Lou Reedről szól ez a bejegyzés, nehéz elkezdeni. Az első album, ami kezembe került, az egy leárazott album volt a Magic and Loss. Előtte csak halvány sejtéseim voltak, arról milyen lehet ez a zene.
Beraktam a nagy toronyba és dobtam egy hátast, mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagy szerencsém volt. Egyből az egyik legerősebb albummal kezdtem.

Ezen a lemezen minden egyes dal egy történetet mesél el. A Harry’s circumcision például azt, hogyan szabja át borotvával az arcát a fürdőszobában Harry végső elkeseredésében. Ilyen dolgokról énekel Lou Reed, illetve nem énekel, inkább beszél, mesél. Erős nagyvárosi impresszióról, elkeseredésről, korunk emberének elesettségét önti szövegbe, írja ki magából. ” Múlt este a 33. utcában láttam, ahogy egy busz elcsapott egy gyereket” Mindez fájdalmas zenei kísérettel, egyfajta bús, komor lelkiismeretként. Hogy meggyógyítsanak, meg kell, hogy öljenek (to cure you they must kill you) hangzik el egy másik dalban.

Lou Reed zenéje nagyon szerethető, vagy lehet közömbös. Most direkt nem írok itt olyan slágerekről mint a Perfect Day vagy a Walk on the wild side című dalok. Jim Morrison, David Bowie és Lou Reed. Beleillik a sorba, olyan a zenében, mint egy híres napilapban a gyászjelentés, elengedhetetlen.

Maga a rock and roll, a Bonó féle alakok nagyon szerettek volna a fent említett sorba tartozni. De ők a színes hiper szuper show elemeikkel csak a cirkuszt adták a népnek, míg Lou Reed a színházat, sötétben, illetve félhomályban, egy gitárral vagy egy zongora mögött.

Azon gondolkodom, hogy ezek a zenészek, akik lenyomtak 30 évet ebben a drogokkal és mindenféle képtelenséggel tarkított őrületben, turnékkal, mint entertainer, hogy a francba lehetnek még mindig a pályán. Egy Britney féle “sztárnak” pár év elég volt.. úgy látszik, tényleg van aki a rock and rollra született. If only, if only…

[youtube]http://youtube.com/watch?v=ZPrIulnAblk[/youtube]

Ceglédi zenekar, a műfaj triphop, az album regisztráció után ingyen letölthető a weboldalukról.

Amíg nem hallottam az anyagot, úgy gondoltam, hogy darkos, Nulladik Változat szerű zenét játszik az együttes. Az eddigiekkel ellentétben nem kritikát írok a lemezről, bár szerintem rendkívül jó, nagyon igényesen összerakott zenei alapok, kellemes szalonhangzás. Ha szeretted a régi Portisheadet, ez is tetszeni fog.
Hihetetlenül szimpatikus a csapat hozzáállása, az, hogy köszönetet mondanak azoknak, akik letöltik és meghallgatják a lemezt és támogatják a zenekart.

“Aztán, ha úgy alakulna, hogy úgy érzed, van kedved és indíttatásod megszerezni a saját tapeunderground lemezed, és ezzel egyszerre támogatnád is a zenekart, erre az esetre gondoltunk a következő opcióra.:-)
Itt lentebb meg is rendelheted tőlünk
(1.000 HUF + posta költség, korlátozott kiadásban első 100db jelöléssel, dedikálva)” – olvasható a csapat weblapján. Le a kalappal, ezt ennél elegánsabban nem lehet csinálni. Ráadásul a zene is ütős. Respect!
Regisztráció után letölthető innen : www.tapeunderground.hu
MySpace profil:klikk

Már régóta terveztem, hogy megírok egy bejegyzést az általam nagyon kedvelt, életem részét képező zenéről, annak mostani helyzetéről. Fura, hogy van az embereknek egy zene immunis csoportja. Ők egyszerűen nem hallgatnak saját zenét, úgy individuále, max rádiót, ha megkérdezik tőlük, hogy milyen zenét szeretnek, akkor a mindegy csak jó legyen választ adják.

Velem az egész zene dolog gyermekkoromban kezdődött. Általános iskolában a menőbbek a metált pörgették. Akkor metálosnak lenni eléggé cool dolog volt. Volt Helloween meg Kreator pólója minden iskolásnak, esetleg Metallica (Metál Ica-hehehe, bocs tudom hogy nagyon gyenge volt) Érdekes, hogy akkoriban semmi ellentmondást nem láttunk tizenegy-tizenkét évesen abban, hogy egyik nap koponyákkal ellátott Kreator pólóban, másik nap meg a szülőktől kapott mickey egeres t-shirtben mentünk iskolába. Belefért az imidzsbe mindkettő. Jó kis pörgős metál zenék voltak, killer gitárszólókkal és rifdarákkal spékelve.

Aztán jött a Gimnázium és a CD lemezek időszaka. Emlékszem, vettünk egy music centert, ami távirányítós volt. Istenem mekkora dolog volt ez akkoriban, volt középen kétkazettás magnó része, meg felül lemezjátszó és legalul a cd. A torony méretre böhöm nagy volt és imádtuk. A távirányítója olyan erős volt, hogy bárhová lőttél, a masina vette az adást és reagált rá. Rengeteg CD lemezt vettünk ekkoriban. Nem volt olyan ünnepi alkalom, amire ne kaptunk volna jó lemezeket.

És itt jön ennek a bejegyzésnek a lényege. Mert el kell mondanom, hogy akkor az egyes lemezeknek értéke volt. Ha tetszett egy zene megvettük lemezen és sokáig hallgattuk, hónapokig. Ezek a lemezek egyébként még most is megvannak a padláson. Nem azt mondom, akkor is volt másolgatás, de mivel én a rétegzenét szerettem, ezért műsoroson vettem meg a cdket. Száznál is több lemezem van.

Most az a helyzet, hogy elveszett a zene varázsa, az egyes albumok ereje. Bárkinek megtetszik egy lemez, vagy zene, és egyből megszerzi magának. Vagy -legyünk jóhiszeműek- a Youtubeon hallgatgatja, amíg meg nem unja. Bármilyen zenét meg lehet szerezni, különösebb erőfeszítés nélkül. Ez azt eredményezi, hogy a felhasználó-mert már nem zenehallgató van, hanem felhasználó, hozzájut a zenéhez, hallgatja pár napig, aztán meg (le)jön a többi és otthagyja, lomtár. Ha van aki ebben kételkedik, attól azt kérem, hogy sorolja fel az általa legutóbb hallgatott és kedvelt lemezen egyenként a trackeket. Akkoriban ez fejből ment.

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy helyes dolog, hogy egy CD lemez 5-6 ezer forintba kerül, hozzáteszem, hogy nem erről van szó. A zeneipar -az agyonfizetett sztárjaival, a milliárdos producerekkel, azzal, hogy külföldön már elég, ha valaki egy viszonylagosan sikeres maxit csinál és egyből multimilliomosként élheti tovább az életét- a vesztébe rohan. Ez tény. Viszont amit ez előtt írtam a zene ilyenformán történő elértéktelenedéséről, igaz.Egy jó album ma nem több, mint egy e-mailben kapott flash játék linkje.

Music industry will eat itself and did kill our musical souls!