Bezár a Szerencsi Cukorgyár, 120 év után. Nagy valószínűség szerint az ország más tájain élőknek nem sokat mond ez így. Nekünk itt az észak-keleti végeken élőknek viszont összeszorul a torkunk (gyomrunk) a hír hallatán.
A szerencsi gyár az első, ahol gyárlátogatáson jártam gyerekként. Mármint gyárlátogatás Édesapám révén volt több is, de csokigyár… na az egy gyereknek teljesen más kategória.

Ez a dolog, a másik rendszerben jó volt. Elég volt, ha valakinek volt egy viszonylagosan jó ismerőse, máris vihette az osztályt, vagy akár a delfin őrsöt gyárlátogatásra. Ennek a látogatásnak a lényege az volt, hogy különböző édesség gyártási folyamatokat lehetett megtekinteni (mennyei csoda!) Valamint enni mindenféle alakú, ízű és méretű édességeket.

Nugátos, mogyorós, mandulás, zselés csokoládé, grandiózus mennyiségben lehetett vinni belőle. Ha a csoki nyúl fején félrement kicsit a csomagolás, máris hibás darab volt. Ezekből kaptunk mi. A gyár dolgozói roppant kedvesek voltak, erre emlékszem. A mai napig működik egy bolt a gyár bejáratánál, ahol megvásárolható az összes, a gyárban gyártott édesség, akár kimérve is. Ha Szerencsen mentünk át általában mindig megálltunk itt.

A hivatalos közlés szerint, mivel nincs elegendő cukorrépa beszállítói szerződés,ezért kell bezárni a gyárat. A 120 éves szerencsi gyár bezárása 111 alkalmazottat érint. Ám itt nem csupán erről van szó.

Szentimentálisan hathat, mégis úgy gondolom, hogy minden ilyen régi dolog megszűnésekor, a lelkünkből is visz egy darabot, még ha sokszor ebbe bele sem gondolunk. Olyan érzés ez, mint mikor a hosszú idő után az ember eldönti, hogy meglátogatja a város másik végén lévő, régi jó hentest, de annak a helyén Burger Kinget talál. Keserű. A dolgok így múlnak el. A csoki papír fogyasztás után a kukába kerül, a lovakat meg lelövik, ugye?

Érdekes dolog, ki mit tart fontosnak és mit fölöslegesnek. Elsősorban használati cikkekre gondolok. Ismerek olyan embert, aki (kis túlzás de) még nem nagyon evett étteremben, de megvásárol egy biciklit háromszázezerért.
Más pedig fényképezőgépre költ el milliós összeget, közben pedig nem használ gépkocsit. Aztán van az a kategória is, aki még buszjegyre is sajnálja a pénzt, de több milliós motorkerékpárt vásárol magának.

Nincsen ezzel semmi baj, sőt így van rendjén. Mindannyiunknak más az érdeklődési köre, mások a preferenciáink, nem ugyanazt tartjuk fontosnak. Én magam mindig egyfajta használati érték elvhez próbáltam tartani magamat. Tehát, ha például eldöntöm, hogy évente párszor elmegyek sorkorcsolyázni (nem sörkorcsolya! ) akkor nem vásárolok meg magamnak egy 70 ezer forintos csúcsmodellt, mert nem használom annyit, hogy ilyen drága eszközre legyen szükségem. Természetesen az volna a jó, ha mindenből csúcsmodellt tudnánk vásárolni, az persze más kérdés, hogy kihasználnánk e az előnyeit ezeknek az eszközöknek.

Vannak a státusszimbólumnak számító termékek. Hazánkban ezek közé tartozik a mobiltelefon, gépkocsi és a ruházati cikkek. Ezekből mindenki lehetőségeihez mérten próbálja a legjobbat beszerezni, a pénzügyi keretek határát súrolva esetenként. A gépkocsira egyébként külön ki lehet térni,megérthető, de nem helyeslendő a státusszimbólummá vállása, amely itthon különösen jellemző. Köztudott, hogy a gépkocsi a legrosszabb befektetés, az amortizáció és egyéb dolgok miatt.

Azért be kell látnom, hogy sajnos sokszor nem sikerült tartanom magamat a használati érték elvemhez. Néhány dologból, mint később kiderült vehettem volna jobbat, komolyabbat is, néhány drága holmi pedig a szekrényben porosodik.Az érdekelne, hogy vajon mi határozza meg az egyén ilyesfajta értékrendszerét. Érdeklődési kör, szociális tényezők? Eddigi tapasztalataim alapján nem feltétlenül, nem minden esetben. Mindenki más dolgon van rajta eléggé nagyon.

Ui: de azért a legtöbb ember szereti a hiper-szuper kütyüket( pl. egy jó mp3/mp4 lejátszót ), meg a világbékét, úgyhogy ez lehet egy biztos kiindulási pont

Nyomtatót szeretnék vásárolni. Nem vagyok otthon a témában. Elsősorban írott dokumentumok nyomtatására kell (szerződések, stb) meg tudjon scannelni, jó minőségben. Annyit azért tudok, hogy olyat érdemes venni, amihez olcsó a patron…
Segítséget kérek hát a kedves olvasóktól. Konkrét típusok is jöhetnek, mire kell még figyelni, esetleg van e most kihagyhatatlan ajánlat .. ilyesmi.

Van most ugye ez a botrány a Torkos Csütörtökkel kapcsolatban. Sokan felháborodtak, hogy az adott étterem duplájára emelte az árait a csütörtöki napon. Nem kell meglepődni ezen, már tavaly is így volt sok helyen, csak nem volt nagydobra verve, a magyar vendéglátás nyavajája ez. A régi balatoni időket hozza vissza ez az eljárás. Emlékszem gyermekként edzőtáborban voltam Balatonfüreden, a parton sétálgatva egy zöldségeshez érve banánt szerettem volna vásárolni.

Mivel egymagam voltam, 3 darabot kértem csak. Erre a tahó zöldséges nézett rám és csak úgy hetykén odavettette a haverjának, hogy(próbálom pontosan idézni) Én azért három darab banánt nem vásárolnék Józsikám.
Mikor meg nem jártak már a németek, kezdett pangati az üzlet, meg a horvát tengerpart is közel, ugye, mindíg mosolyogva néztem mikor síránkozó vendéglátóst, meg étterem tulajdonost láttam a tévében, hogy mennyire nincsen forgalom, mert a magyar csak külföldre jár, meg, hogy a belföldi turizmus halott. Igaz, azért, mert ilyenek voltatok, azért volt halott. Mert a magyar vendég, mindig csak másodlagos volt, a németnek, meg az is meg volt engedve, hogy leköpje a pincért (megtörtént eset!)
Sok volt a hajlongás, kevés a becsület, a vendég iránti alázat.

Ezután, 98-körül voltam újra hosszabb ideig a Balatonnál, Balatonbogláron. Akkoriban még nem volt fixáras a cigi, emlékszem, venni akartam, kissé kapatos állapotban, de annyira azért nem, hogy ne halljam meg amint a pultos gyerek odasúgja a csajnak, hogy húzd le, add ezerért.

Ez volt a múlt. Ezek után, mikor két éve voltunk Siófokon, borzasztó üdítő meglepetésként ért a korrekt kiszolgálás és a visszafogott árak. Bár volt egy “partőr” aki a régi időkből maradhatott ott, mert élet-halál uraként osztotta a napágyat, kinek jár, kinek nem alapon. Nagy ember volt, nála volt a kulcs ugye.

Mivel egy időben rengeteget jártam étterembe, még számtalan sztorit tudnék mesélni, inkorrekt esetekről. Tehát sajnos nem egyedi ez a konkrét eset, nem poszt balatoni sajátosság, a hazai vendéglátásban hagyománya van. De meg kell említenem, hogy az átlag vendéglátó egység nem ilyen, azért legtöbbjük inkább korrekt és becsületes.

Ez a kezdeményezés, a Torkos Csütörtök nem volna rossz, csak sajnos azt kell mondjam, hogy nem igazán működik. Mert nem lehet asztalt kapni, mert csak kapkodást szül a szolgáltatóknál és beúszást. Tehát mindenképp fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy megéri-e nekünk azon az egy napon féláron enni, már ha fél ár az a fél ár. Vajon sokan vannak akik, jót ettek és elégedettek?

Rég volt már gasztro bejegyzés, ma, a héten vásárolt termékeket mutatok be. Az első képen a 280 Ft-ért jó áron vásárolt, különleges Bajor Mustárt szeretném bemutatni az olvasóknak. Kellemesen édes íze van, nem csíp, mégis pikáns. Aki a tescoban jár, semmiképpen se hagyja ki, roppantós virslivel az igazi, de kiváló egyéb húsételek ízesítéséhez is.

Ezen kívül vettem egy teremcipőt edzeni, 9900Ft-ért. Már próbáltam futópadon, nagyon jó, nem fáj tőle a láb fél óra után sem, nagyon jól tartja a bokát, lábfejet, a hülyének is megérte ez is..

Heti fogyasztóknak szánt bejegyzésem volt ez, tippekkel, a fogyasztói társadalom ölelésében, ezúttal elégedetten.

Ma délután részem volt az utolsó vagy majdnem az utolsó karácsonyi rohamban. A bevetés a Metroban kezdődött, ahol negyedóra keresgélés után sikerült parkolóhelyet találni, az áruházban annyian voltak, hogy nem volt bevásárlókocsi. Elég hosszúnak, tartalmasnak mondható fogyasztói karrierem során nem nagyon volt még ilyen.

Az áruházban aztán annyian voltak, hogy majdhogynem targonca kezelői kellett ahhoz, hogy az ember navigálni tudjon a jónép között. Volt itt minden, egy ilyen bevásárlás, még ha ha az ember nem is figyel, akkor is, akarva-akaratlanul családi körök kibontakozásának sokaságát eredményezi, elcsípett mondatok, szavak formájában. A kasszánál sorakozás közben még volt egy kis derültség, mikor a méretes potyka a kettővel mellettünk lévő sorban leugrott a szalagról és a pénztárosnő is csak erős “nyaki” szorító fogással tudta kényszeríteni, hogy vesse alá magát az árazásnak.

Ezután, ha lúd legyen kövér alapon a fogyasztói társadalom legmélyebb bugyrába a Tescoba vitt az utunk.
Itt is jutott nekünk, a kialakult feszültséget jól jellemezte az a mozzanat, amikor egy bőrdzsekis családfő, korcsolyázás közben “kapta el” a bolti alkalmazottat, úgy hogy az majdnem hasra esett, hogy ugyan mondja már meg, hol van az általa keresett hájzimozireccer.

A helyzet az, hogy az emberek eszméletlen kiadásba verik magukat ilyenkor, lehet itt megszorítás, évről-évre többet költenek. Blikk címlap pár napja, idézem:
“Ildikó nem engedhetné meg magának a kinézett 350 ezer (!) forintos hűtőt, amivel meg kívánja lepni családját, ezért hitelt vesz fel, hogy megvásárolhassa azt.”

Háromszázötvenezres hűtő, ez kell neked, Eritreába meg éheznek-mondhatnám, ha nem lenne közhely. Nem lenne baj, ha az emberek csak kicsit használnák a fejüket. Egy szakértő nyilatkozta a tv-ben, hogy ilyentájt az embereknek, ha jó helyen rakják ki, mindent, de tényleg mindent el lehet adni. A hitelek közül az egyik legnépszerűbb az, amelyiknél 3 hónapig nem kell elkezdeni a törlesztést- legyünk boldogok három hónapig, aztán majd lesz valami alapon. A másik meg csak X ezer forint hitel havonta 8 évig, Karácsony alkalmából. De emberek, jövőre is lesz Karácsony, nem? Akkor vegyünk fel még egyet majd, gondolom.

És a bejegyzés végére, mintegy slusszpoénként, hogy én se maradjak ki ebből, ideírom, hogy a Tescoban 8.999 Ft az 5 megapixeles Technika fényképező
Korrekt kis kompakt szerkezet, második gépnek, hordozgatni kiváló, filóztam rajta de nem vettem, pedig megéri, úgyhogy járassuk csúcsra!! Utolsó rohamra fel!!

Műanyag , aranyszínű mogyoró dísz (50 Ft) a hátán kínai felirat van, és mini télapó, satnya jobb lábbal (100 Ft) !