Mit érdemelnek az egyszámos együttesek? Ez is kiderül a bejegyzés végén, de nézzük az albumot, illetve a Nightmares On Wax nevű formációt először. Ez az a csapat, amelyiknek a Les Nuits című örök klasszikusát szinte mindenki ismeri, a dal és a hozzá tartozó videóklip-ahogy motorosrollerezik a frontember -annyira nagy durranás és ütős, hogy azt várná az ember, hogy majd most kijönnek egy rohadtul ütős cumóval így 2008-ban.
De ha elgondolkodunk, felvetődik egy kérdés. Mégpedig az, hogy tudunk e mondani mégegy NOW dalt, így kapásból, ami megragadt bennünk, ami ütős. Nem? Na ugye.
A mostani albumon az első dal amit meghallgattam az a 195Lbs. Ennél a dalnál olyan érzés fogott el, mint a második Leftfield albumnál. A Leftfieldnél az volt, hogy leraktak egy olyan első albumot (Leftism), olyan (jogosan) az egekig magasztaltat, amit azóta kevesen tudtak megközelíteni – aztán jött a második lemez, ott is, mint itt, az album egy stílusidegen reggae féleséggel indult, ami még elment. Az album viszont szar volt. Ez van itt is, mármint a 195Lbs nél, az album egyik jó dala (bár stílusidegen) nagyon feszes és fülbemászó, reggae, hiphop ütemek. A másik dal, ami említést érdemel az a Hey Ego! ez ilyen Moby féleség, kellemes, meglehet sokadik hallgatásra unalmassá válhat az állandóan ismétlődő refrén, de itt van legalább finom lemezjátszó húzogatás.
Az album többi része viszont, mintha ilyen szerencsétlen nyolcvanas évekbeli funky hip-hop kísérlet lenne. Mire a Moretime című dalhoz jut az ember szinte látja a lelki szemei előtt a csillogó trapézgatyában és jojószemüvegben mosolyogva táncoló pimponglabda hajú szinti hip-hop csapatot, na ekkor kell befejezni a hallgatást.
Elég lett volna a fent említett két számot egy EP-n kiadni, a többi zavaró és felesleges, szinte már gagyi, olyan mint egy gyenge zenei alap. Pedig a Les Nuits mekkora volt, be is szúrom ide. A lemez pedig a nagy csalódás miatt kettes. Az egyszámos együttesek pedig azt érdemlik, hogy kinevessük őket.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=WNYxh_w6_kk[/youtube]
