Lou Reedről szól ez a bejegyzés, nehéz elkezdeni. Az első album, ami kezembe került, az egy leárazott album volt a Magic and Loss. Előtte csak halvány sejtéseim voltak, arról milyen lehet ez a zene.
Beraktam a nagy toronyba és dobtam egy hátast, mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagy szerencsém volt. Egyből az egyik legerősebb albummal kezdtem.

Ezen a lemezen minden egyes dal egy történetet mesél el. A Harry’s circumcision például azt, hogyan szabja át borotvával az arcát a fürdőszobában Harry végső elkeseredésében. Ilyen dolgokról énekel Lou Reed, illetve nem énekel, inkább beszél, mesél. Erős nagyvárosi impresszióról, elkeseredésről, korunk emberének elesettségét önti szövegbe, írja ki magából. ” Múlt este a 33. utcában láttam, ahogy egy busz elcsapott egy gyereket” Mindez fájdalmas zenei kísérettel, egyfajta bús, komor lelkiismeretként. Hogy meggyógyítsanak, meg kell, hogy öljenek (to cure you they must kill you) hangzik el egy másik dalban.

Lou Reed zenéje nagyon szerethető, vagy lehet közömbös. Most direkt nem írok itt olyan slágerekről mint a Perfect Day vagy a Walk on the wild side című dalok. Jim Morrison, David Bowie és Lou Reed. Beleillik a sorba, olyan a zenében, mint egy híres napilapban a gyászjelentés, elengedhetetlen.

Maga a rock and roll, a Bonó féle alakok nagyon szerettek volna a fent említett sorba tartozni. De ők a színes hiper szuper show elemeikkel csak a cirkuszt adták a népnek, míg Lou Reed a színházat, sötétben, illetve félhomályban, egy gitárral vagy egy zongora mögött.

Azon gondolkodom, hogy ezek a zenészek, akik lenyomtak 30 évet ebben a drogokkal és mindenféle képtelenséggel tarkított őrületben, turnékkal, mint entertainer, hogy a francba lehetnek még mindig a pályán. Egy Britney féle “sztárnak” pár év elég volt.. úgy látszik, tényleg van aki a rock and rollra született. If only, if only…

[youtube]http://youtube.com/watch?v=ZPrIulnAblk[/youtube]